---

A magyar gazdaság 1995 végére sikerresen túljutott a gazdasági átalakulás legfájdalmasabb időszakán. Ettől kezdve a kedvező világgazdasági környezet is támogatta a magyar gazdasági fejlődést. 1998 vége felé a világgazdasági folyamatok trendje változni kezdett. A környezet kedvező maradt, de bizonyos feltételek módosultak. Erre a változásra a magyar gazdaságpolitika nem reagált. Míg korábban alacsony növekedés mellett alacsony áremelkedés „gyűrűzött be” a magyar gazdaságba, ma erőteljes a gazdasági növekedés és magasabb a „begyűrűző” áremelkedés.

A kőolajárak 1995-től folyamatosan estek. Az 1997-ben kirobbant ázsiai pénzügyi válság nagy visszaesést eredményezett a térség gazdasági teljesítményében, ami csökkentette a kőolaj iránti keresletet, és további áresést eredményezett. 1998 végére más régiókban is visszaesés és máshol is általános lassulás következett be a világgazdaságban. Kivéve az USA-t. A nyersanyagárak és a kamatok történelmi mélypontra süllyedtek. Japánban az árak csökkentek, és Európában is egy százalék körüli szintre süllyedt az inflációs ráta. Ez nagymértékben segítette a magyarországi infláció leszorítását is. Nem következett be gazdasági visszaesés a számunkra legfontosabb térségben, Nyugat-Európában. Így a gazdasági növekedés nálunk csak mérséklődött. Az olajszektor csökkenő jövedelmezősége a beruházások, kutatások elhalasztásához, így a kőolajtartalékok csökkenéséhez vezetett, és amikor 1999-től újra felgyorsult a világgazdaság növekedése, a kereslet emelkedése folytán néhány hónap alatt barrelenként 10 dollárról 30-ra ugrott fel a kőolaj ára. Az euró alaposan meggyengült a dollárral szemben. Így a kőolajár forintban mérve még nagyobbat ugrott. Ennek következtében nálunk az infláció mérséklődése lelassult és romlottak a cserearányok, vagyis importtermékeink ára jobban emelkedett, mint exporttermékeinké. 1999 májusa óta az áremelkedés üteme nem csökkent. A benzinárak emelkedése, az infláció beragadása érthető módon növelte a társadalom érzékenységét, amire a politika számos ötletszerű kezdeményezéssel válaszolt. Tekintsük át ezeket a kezdeményezéseket és a lehetséges gyógymódokat:

Mobil benzinkutak felállítása. Egyértelműen kedvező lenne, hiszen növelné a piaci szereplők számát, a versenyt a piacon. A kérdés csupán az, hogy képes lesz-e az érdek-képviseleti szerv megteremteni a tartós és hatékony működés feltételeit.

A benzin jövedéki adójának csökkentése. Ez nem lenne szerencsés megoldás. Természetesen hozzájárulna az árak csökkenéséhez, de a költségvetésnek szüksége van a jövedéki adóból eredő bevételekre. Van azonban egy ennél sokkal komolyabb ellenérv is. A magyar gazdaságban ma még körülbelül kétszer annyi energiát használnak fel egységnyi GDP előállításához, mint a fejlett gazdaságokban. Kockázatos importfüggőség és a környezet további szennyezése nélkül a gazdasági növekedés csak úgy tartható fenn, ha a gazdaság pazarló energiafelhasználása csökken. Ezért annak ellenére, hogy Magyarországon nemzetközi összehasonlításban is magas a benzin adótartalma, nem lenne szerencsés ennek csökkentése.

Hasonló probléma merül fel, de sokkal élesebb formában a hatósági gázárak megállapításánál is. Nem csupán az a probléma, hogy a Mol veszteséget szenved el, hiszen beszerzési árai magasabbak, mint amennyiért eladni kénytelen, nem is csupán az, hogy a kormányzat és az egyik legnagyobb magyarországi vállalat közötti konfliktusok nem tesznek jót a Magyarország iránti befektetői bizalomnak. De az is, hogy az indokolatlanul alacsony energiaárak egy energiapazarló gazdasági szerkezet fennmaradásához járulnak hozzá. Ezért nemigen létezik más racionális megoldás, mint a gázárak piaci szintre emelése, és a legalacsonyabb jövedelmű rétegek esetében ennek az áremelésnek a kompenzálása. Vannak példák arra, hogy az állam adókkal, vámokkal, vagy közvetlen támogatásokkal beavatkozik egyes termelési tényezők áraiba, s ezzel befolyásolja egyes gazdasági ágazatok jövedelmezőségét és így a gazdaság szerkezetét is. Csakhogy ez a modern piacgazdaságban ritkán történik szociálpolitikai céllal. És ahol a beavatkozás nem a hatékonyság érdekében történik, ott csupán a problémák hosszú távú felhalmozódásához vezet. Igen jó példa erre az EU agrártámogatási rendszere, amelynek megreformálásával olyan látványosan szenvednek már hosszú ideje a közösség vezetői. A gazdaságtörténetben általában akkor volt sikeres a piaci árak állami eltérítése, amikor olyan új, a technológiai fejlődés élvonalába tartozó termékek, szolgáltatások, ágazatok kifejlődését segítette elő, amelyek később jelentősen növelték a gazdaság jövedelemtermelő képességét. És itt köszön vissza az infláció kapcsán említett másik probléma. A cserearányok javulására és a reáljövedelem növekedésére tartósan akkor lehet számítani, ha növekszik a magas technológiai fejlettséget, magas hozzáadott értéket, de alacsony energia- és anyaghányadot igénylő termékek/szolgáltatások aránya a nemzetgazdaságban. Ezen termékek ára ugyanis mindig magasabb a világpiacon, mint az alacsony feldolgozottságú termékeké. Amennyiben a gazdaságpolitika alkalmazza a rendelkezésére álló közvetett eszközöket arra, hogy beavatkozzon a termelési tényezők árarányaiba, akkor sokkal inkább az energiaárak adókkal történő emelése (jelen esetben szinten tartása), valamint az internetgazdaság terjedéséhez szükséges technikai eszközök és szolgáltatások (például adókedvezményekkel való) támogatása a helyes irány.

A kormányzat sajnos mint látjuk, nem megfelelő eszközökkel küzd az infláció ellen. Ennek két szükségszerű következménye van: egyrészt a részleges sikertelenség, másrészt pedig káros mellékhatások. A főbb makrogazdasági mutatók befolyásolásának eszközei modern piacgazdaságban a költségvetési kiadások, a kamatok és az árfolyamok alakítása, nem pedig hatósági árak megállapítása. Az infláció további mérséklése elsősorban a forint mihamarabbi minimális felértékelését és árfolyamának (az euróhoz történő) rögzítését igényelné. Ez a lépés minden további nélkül lehetséges. Ennek nem feltétele az infláció 4-5 százalékos szintre süllyedése. Ha az lenne, akkor nem kerülhetett volna sor például Kelet-Európában is számos esetben arra, hogy több száz százalékos inflációt mérsékeljenek rögzített árfolyam segítségével. A rögzített árfolyam fenntartásának csak az a feltétele, hogy az legyen reális, és legyen meg az összhang a gazdaságpolitika elemei (a költségvetési kiadások megfelelő szintje, bérmegállapodások, megfelelő kamatszint stb.) között.

A kedves olvasó figyelmébe ajánlom a Mérsékelt infláció című kiváló tanulmánykötetet, amely átfogóan elemzi a különféle inflációt mérséklő gazdaságpolitikák tapasztalatait szerte a világon. Azt a Magyar Nemzeti Bank vezetői által hangoztatott „közgazdasági szabályt”, hogy a rögzített árfolyam bevezetésének feltétele lenne valamiféle inflációs szint, a kötet szerzői közül egy sem ismeri, még hírből sem. Márpedig olyan nagyon tudatlanok nem lehetnek, ha a kötetük elé Stanley Fischer, a Nemzetközi Valutaalap vezérigazgatójának helyettese mellett Surányi György, az MNB elnöke írt előszót, s a könyvet az IMF-fel együtt az MNB jelentette meg...

Ursprung János
közgazdász

---